A pasztell naracs színűre mázolt ház ablakából ruhaszárító kötél ereszkedik az utcára, rajta frissen mosott csíkos törölköző, egy rugdalózó és néhány árválkodó pártalan zokni. A sarkon egy ballonkabátos férfi marihuánát próbál eladni japán turistáknak, miközben a 28-as villamos nyikorogva befordul a hófehér kupolás Basilica da Estrela elé. A túloldalon a Jardim da Estrela, a januárban is zöldellő park, ahol csak néhány kopasz fa elvétve emlékeztet rá, még itt van velünk a tél. A Banana café-ból kakaó és kávé illata kúszik a levegőbe, a kovácsoltvas pavilon körül óvodások fogócskáznak, és abban a pillanatban, hogy egy galamb megtisztel a padon egy sudokut játszó keménykalapos öregurat, a napsugarak rivaldafénybe állítják a kerítésnél csüggedő hatalmas kaktuszt. Egyik húsos levelébe vésett írás büszkén hirdeti: Filipe és Lucinda mindörökkön örökké.

 

Legutóbbi úti célom Lisszabon volt. Korábban már jártam Portóban és meglátogattam délen Algarve régióját is, így biztos voltam benne, jól kijövünk majd a portugál fővárossal. Persze szárba szökkenő vonzalmam hevesebb volt, mint hittem.

Kezdeti nehézségek

A 200E jelzésű buszon elégedett mosolyommal üldögéltem több tucat utazásra váró honfitársammal együtt. Ennek a pillanatnak van egyfajta titokzatossága, hiszen mindegyikünk hamarosan elhagyja az országot, üzleti útra indul Brüsszelbe, meglátogatja a szerelmét Firenzében, focimeccsre megy Manchesterbe. Meghitt pillanatom addig tartott, míg buszsofőrünk – kinek vélhetően aznap volt munkába állásának első napja –, el nem tévedt a reptérre menet. Szerencsére a vezetőfülke mellett állók tartották benne a lelket és mutatták a helyes irányt. A Liszt Ferenc repülőtérhez közeledve kis késéssel a kettes terminál úgy lebegett a távolban, mint valami messzi oázis a sivatagban, ahol az elcsüggedt, napok óta botorkáló felhólyagosodott bőrű utazók repesve várják, hogy végre valahára megérkezzenek. Na, ott beütött a krach, mert sofőrünk megint eltévedt. Ekkor egy tőlem sokkalta türelmetlenebb hazafi ízesen elküldte sofőr urat, megemlítve édesanyját és annak általa vélt foglalkozását. Hm, ebben a pillanatban még gyorsabban el akartam hagyni az országot.

 

Reptér és bejutás

A Portela repülőtéren az 1-es terminálba libbentem ki, ahol összetalálkoztam göndör fürtös, bölcs Noémi barátnőmmel, aki Luxemburból közelítette meg Portugáliát. A belvárosba való bejutásról egy kis összefoglaló IDE kattintva elérhető. Rólunk annyit, hogy automatában jegyet vásárolva metróval suhantunk a belvárosig. 1 jegy 1,5 euróba kerül, míg magáért a kártyáért (VIVA Viagem) 50 centet számolnak fel. Az egyéb jegykombinációkról és tömegközlekedési infókról ITT tudtok tájékozódni.

 

Szállás és hatalmas igényink

Szállásfoglalás előtt érdeklődtem Noéminél, neki pontosan mik lennének a prioritások.

Csak erkély legyen! – kezdte igényeinek részletezését, majd ugyanezzel a lendülettel abba is hagyta – Akárhogy is, portói bort iszunk a teraszon januárban!

Azért is szeretem Noémit, mivel mindig rátapint a dolgok lényegi részére! Így foglaltunk szállást a Fado Bed & Breakfast-ben, Santos városrészben. Bár hálószobánkban megmagyarázhatatlan szenteltvízszag uralkodott tartózkodásunk egész ideje alatt és a konyhában felszolgált reggelink puritánságát egy aszkéta szerzetes is megirigyelte volna, erkélyünk pont olyan tágasan fogadott, ahogy azt megálmodtuk. A korláton kissé kihajolva tengerre néző fantasztikus paradicsom volt, ahol januári estéinken pokrócainkba burkolózva kortyolgattuk a tawny típusú likőrborunkat.

 

Marihuána, olcsó, kell?

A Wizz Air egy péntek-hétfő járattal lehetővé tette, hogy egy pénzügyileg kivitelezhető hosszú hétvégét töltsek a fővárosban, így két és fél napunk volt, hogy imponáljunk Lisszabonnak, avagy a város csavarjon az ujja köré. Már majdnem tizenegy óra lehetett, mikor az Praca do Rossioról elkanyarodva belebotlottunk a sarkon egy csapatnyi kacarászó boldog emberbe, kiknek felespohár volt a kezében benne sötétlő, bordó itallal. Boldogságuk forrása a Ginjinha Espinheira bárból eredt, ahol édes cseresznyelikőrt árultak. Gyorsan megszereztük saját kupicánkat és hamar minket is kacarászó vidám embereknek néztek a járókelők, köztük az az úr is, aki bátorító mosollyal az arcán marihuánát kínált jutányos áron eladásra. Köszöntük szépen, nem kellett nekünk ennyi a jóból, hiszen még delet sem ütött az óra.

 

Turistáskodásaink, első felvonás

(Kedves barátnőm, Zita állította össze előre mindentudó Lisszabon Kalauzunk, mivel korábban ő lakott és dolgozott itt önkéntesként. Ebből szemezgettünk Noémivel.)

• Útba ejtettünk csodaszép tereket: a Praca do Comerciót a Tejo folyó partján. Olyan hihetetlen ennek a városnak az elhelyezkedése, hiszen ezen a részen még a Tejo folyó csordogál, hogy aztán beletorkolljon a szürke Atlanti-óceánba. Innen az Elevador épületének érintésével a Praca do Rossion lyukadtunk ki.

• Castelo de Sao Jorge és környéke. A várba a belépő egyébként 10 euró, ahova mi nem jutottuk be.

• Elsétáltunk a Pantheonig, mögötte útba ejtettük a bolhapiacot és felhörpintettünk egy capuccinót a Clara Clara kávézóban, a Botto Machado kertben.

• Barangoltunk az Alfama negyedben.

• Útba ejtettünk Miradourokat, azaz olyan pontokat a városban, ahonnan a kilátás felejthetetlen. Az alábbi link összefoglalja a legtöbbet ITT.

• A 28-as villamossal (3 euró volt helyben a jegy) ,,hullámvasutaztunk” a jelentős szintkülönbségek között.

• Beugrottunk a Jardim Da Estrela-ba, Zita kedvenc parkjába és megnéztük a vele szemben magasodó Estrela bazilikát is.

Turistáskodásaink folytatódnak: egy nap Belémben

Másnap kisétáltunk egészen Belém városrészig. Tömegközlekedéssel 20 perc alatt könnyedén kijutottunk volna, de érinteni kívántuk félúton a Ponte 25 de Abril, azaz az Április 25-e hidat és a Village Underground Lisbont. A több mint két km hosszú híd egyik pilléréhez érve belefutottunk a Pilar 7 Bridge Experience nevű viewpontba, ahol a borsos 6 eurós belépőre fittyet hányva, befizettük magunkat. Kár volt. Azon töprengtünk, vajon miféle álcázott pénzmosoda lehet ez a hely, ahol ennyi alkalmazott és temérdek beléptetőkapu őriz egyetlen pillért. A mindenféle közjátékot, szobányi makettet és videóinstallációt leszámítva annyi történt, hogy felvittek minket a suhanó autók szintjére. Itt egy üvegkalitkában álldogálva sokkal hangosabban lehetett hallani az autókat és magasabbról láthattuk a Tajo folyót. Éljen!

Miket láttunk Belémben?

• Torre de Belém, vagyis az ikonikus Belém torony tövében süttettük a hasunkat.

• Padrão dos Descobrimentos, vagyis a Felfedezések emlékművét néztük meg közelről.

• Mosteiro dos Jerónimos/ Szent Jeromos kolostor mindenkinek kötelező, aki erre jár. Különösen, aki mániákusan szereti a kolostorokat. Mint én. Belépő 10 euró.

• Pastéis de Belém – A cukrászda, ahol Pastel de Belémet kaphatunk, azaz tradicionális portugál édességet, melyet Portugália más részein Pastel de Natanak neveznek. Úgy tartják, innen származik az eredeti hétpecsétes receptje ennek a hihetetlenül finom süteménynek, így a Pastel de Belém neve le van védve. A cukrászdában tömegiszonyos lelkünket nehezen érintette a két óriási kígyózó sor. Aztán nagy robajjal hatalmas súlyok potyogtak le a lelkünkről, hiszen a miénk villámgyorsan haladt. A hosszabb végtelenbe nyúló, akik asztalnál akartak eggyé válni a vaníliakrémes égi mannával, és az elviteles, a mi sorunk, ahol pár perc alatt papírdobozba csomagolva lett miénk a zsákmány.

 

Ennyi jutott nekünk Lisszabonból. Sok minden kimaradt a Parque Eduardo VII- tól a közeli Sintráig, de nem akartunk fejvesztve rohanni a vesztünkbe, mindent látni, de nem megélni a pillanatot. Hiszen ide még biztos, hogy visszajövök. És nem is egyszer.

 

Ha tetszett a bejegyzés, itt is megtalálsz:

Facebook: Világgá mentem, majd jövök

Instagram: anna_vmmj