A Gülhane Park előtt tizenkét éves forma kisgyerek kiáltozza a nagyvilágba: Soğuk su, buz gibi soğuk su! Hideg vizet árul egy líráért. Pár lépéssel arrébb borsos, fűszeres, rizzsel töltött kagylót pakol egy nejlonzacskóba verejtékező homlokú Ali. Alinak ma különösen jól megy a biznisz, így miután két élénk sárga citrom landol a szatyorban, lepottyant egy fekete héjú félig nyitott kagylót egy bozontos kóbor macskának. A cica akkor is elégedetten nyalogatja a jutalmát, mikor a kanyarban felcseng a Bağcılarba tartó villamos csengője, mely azt jelzi, senki kedvéért nem lassítana, hisz Isztambulban az élet úgy jó, ha sosem áll meg. Még egy pillanatra sem.

Bizonyos időközönként visszaszólít Isztambul, a hely, ahol megtanultam tisztességesen törökül káromkodni, és tisztességtelenül alkudozni. Saját magunk által szervezett körutazásunk első állomásaként érkeztünk Dáviddal a török nagyvárosba, mely lakosságáról minden második megkérdezett török mást vall. 12 millió? 16 millió? Vagy talán 22 millió? Lehet, ennyiből is látszik, hogy Isztambul nem kisváros, nem csupán a Kék mecsetből és pár közeli kebabosból áll. Minden városrész, minden egyes kerület különbözik hangulatban, zajokban, illatokban, építészetben és a helyiek hagyománytiszteletében. Képtelenség Isztambult egy bejegyzésben bemutatni, de egy kellemes első benyomásnak megfelelhet ez az írás. Hátha más is egy életre belehabarodik.

 

 

Nekünk három és fél nap adatott városjárásra, melyet a következőképpen használtunk ki:

1. nap, csak lazán

Estefelé értünk szállásunkra Beyoğluba, a Kurdela, azaz Gyeplő utcába. Innen viszonylag könnyedén elérhettünk gyalogszerrel minden kiszemelt célpontot. Isztambul a monda szerint hét dombra épült, viszont szerintem ezt meg kellene szorozni még héttel. Mivel olyan vagyok, mint egy jobbfajta vízimérték, minden szintkülönbséget megérzek, így ezt a hét dombot keveslem. De nem fecsegek feleslegesen, INDULJUNK!

Istiklal Caddesi

Az utca, ahol legalább három millió ember sétál keresztül egy egyszerű hétköznapon. Középen kis piros villamos szeli ketté, mely érkezéskor kedvesen előre csilingel, hogy még időben ugorhass el az útjából. Tele boltokkal, éttermekkel és páncélozott rendőrautókkal. Nagy a készültség, különösen hétvégén. Pár méterenként kordonokkal elbarikádozva őrzi a rendet egy-egy csapat. Nem is tudom, hogy megnyugtató vagy inkább frusztráló volt a jelenlétük.

Galata torony

Az Istiklal Caddesiről egy jobbos kitérővel elkanyarodtunk, hogy pár percet szenteljünk a telihold fényénél tündöklő Galata toronynak. A tetejéről mesés körpanoráma nyílik a városra, viszont elkérik érte a borsos belépőt, s számomra vannak ennél lenyűgözőbb helyek is hasonló kilátással. A toronynak a történelem során leginkább őrző-védő célja volt, máskor börtönként funkcionált, valamint többször megsemmisült. A sugárzó holdfényben a látvány már-már giccsesen szép volt, amikor Dávidot egy udvarias kereskedő marihuánával kínálta. Nem ütöttük nyélbe a bizniszt, inkább egy kis kanyargós mellékutcán andalogva leballagtunk a Galata hídig.

 

Valamiért különösen gyengéd érzelmek fűznek a Galata hídhoz, ahol a horgászok éjjel-nappal a halfogás művészetének szentelik életüket. Ha hajnali kettőkor kijön ide az ember, akkor fogadok, hogy talál lelkes horgászt. Másrészt ez a híd vezet át Sultanahmedbe, a városrészbe, melynek minden második épülete történelem.

2. nap, már durvulunk

A kultúrának szentelt napunkon próbáltunk belegyömöszölni 24 órába annyi látványosságot, amennyit az emberi szervezet még kibír. Sikerült. Taksimból elmetróztunk Vezneciler állomásig, ahonnan elsétáltunk a Süleymaniye dzsámihoz.
A Süleymaniye kertjében rózsaszín szirmú virágok növik be az arab írásos sírköveket, udvarából rálátunk a teljes Aranyszarv-öbölre, és nem mellesleg itt nyugszik Nagy Szulejmán és kedvenc felesége, fondorlatos Hürrem szultána. Azért is az egyik kedvenc helyem, mert lényegesen kevesebb turista rohamozza meg, mint a Kék mecsetet, még nem rontotta el a tömegturizmus. Szóval csak sietősen! A belépés pedig ingyenes.

 

Mimar Sinan Teras Cafe

Egy kellemes ,,dzsámizás” után mi eshetne jobban, mint egy forró tea a 28 fokban. A Süleymaniye melletti utcában helyezkedik el a Mimar Sinan Teras Cafe, ahol bár az átlagtól drágábban adják a teát, 5 liráért (1 TL=50-55 Ft), ám mindennek nyomós oka van. A teraszon eléd tárul Isztambul. Nem túlzok, az egész! Mintha egy 3D IMAX moziban lennénk, másfél óráig könnyedén elbámészkodtunk a hihetetlenbe, csak itt popcorn helyett csicseriborsót rágcsáltunk.

 

Tömény álmélkodás után a Kék mecset irányába érintettünk Isztambul legrégebbi egyetemének, az Istanbul Üniversitesinek impozáns kapuját, melyet ,,pöttöm” török zászlóval tettek még hangsúlyosabbá. Mellesleg én is az itteni padokat koptattam fél évig. Nosztalgiázás után becsöppentünk a Nagy Bazárba, a mára már túlárazott bóvlik és ,,kínai termékek” forgatagába. Ebből nem kívánt sokat a szervezetünk, a huszadik ,,majdnem eredeti” RayBan napszemüvegbolt után kijöttünk a fényre.

 

Kék mecset/Sultan Ahmet Camii

Isztambul mondhatni legnagyobb attrakciója hatalmas udvarával és csodaszép, kék motívumos csempéivel. Mi ronthatja el az összképet mégis? Mondjuk három utcahossznyi turista és egy teljes belső felújítás. A törökök nem tökölnek. Gondolták, ha már felújítanak, akkor csinálják nagyban. Az égvilágon semmit nem látni az amúgy ámulatba ejtő belső térből, mert a falakat és a kupolát lefedték a rekonstrukciós munkák miatt. Reméljük csak még szebb lesz, ha végre végeznek. Látogatási órákról infó ITT.

 

Szemben a Hagia Sophia is ,,újjáépül s szépül” belülről, ,,újítsunk fel mindent egyszerre” jelmondattal. Ennek ellenére – vagy mert semmiről nincsen tájékoztatva az egyszerű turista – a  barackszínű épület bejáratánál hosszú sor kacskaringózik, benne számos nemzetiség várja, hogy 72 TL belépődíjért megnézze, milyen is egy bizánci templomból átalakított mecset, mely most múzeumként funkcionál. Még több infó ITT.

 

Jó tanács 1: Ne július közepén a turistahadseregek támadásának élharcosaiként látogassunk el ide, mint ahogy mi tettük. Megvillantva bölcsességem és éleslátásom: izzadni nem jó. Harminc fokban a Hagia Sophia előtt kacskaringózó sor legvégén a sorba furakodó ötgyermekes samsuni család ölelésében pedig különösen nem jó! Javasolnék erre egy langyos tavaszi napot samsuni családdal vagy anélkül. Ezt mindenki maga döntse el.

Hűsölésképp lementünk a föld alá is a Yerebatan Sarnici/Basilica Cisternbe, ahol sötétségbe burkolózott oszlopok között körbenéztünk a hajdani víztározóban és még Medusa szemébe is kacsintottunk egyet. Egyikünk sem dermedt kővé. Belépő külföldieknek 20 TL. Még több infó a honlapjukon: ITT

 

Ortaköy

Mivel a ,,kultúrsokkos állapot” miatt nem éreztünk fájdalmat vagy fáradtságot – és mert Dávid, a barátom nem tudta, mire vállalkozik – elindultunk a nap végén Ortaköybe. Felpattantunk a Kabataşba tartó villamosra, ahol egy piros lámpánál leintett 22-es buszra felszállva egy teljesen átlagosnak mondható közlekedési dugó túlélése után már Ortaköyben is voltunk. A városrész nevezetességei a következők:

• Büyük Mecidiye Camii, mely a Boszporusz híddal a háttérben nem is egyszerűen csodaszép, inkább ,,a napra lehet nézni, de az ortaköyi dzsámira még heggesztőszemüvegben sem”.
• A helyi kumpir, mely lényegében egy gigantikus, behemótra nőtt krumpli mindenféle földi jóval megtöltve. – 25 TL egységáron.
• Valamint, és nem utolsó sorban a Waffel. Nagybetűvel írom, mert az ortaköyi Waffel megérdemli. 25 TL ugyancsak minden egyes bódéban.

3. nap, helló Ázsia

Harmadik, lazábbnak szánt napunkat a Topkapı Saray, a szultáni palota bebarangolásával kezdtük. A lazaság már itt megbukott. Átlagosan két-három óra alatt körbejárható, kivéve, ha történész a barátod és szívén viseli a szent iszlám relikviákat. Nekünk ilyen formában elhúzódott, ám legalább láthattam Mohamed levágott szál szakállát, a vizespohárkáját, vagy a Kába kő kulcsait. Teljesen megérte. A jegyárakon sajnos most júliusban emeltek egy cseppet. Topkapı belépő: 72 TL, a Háremért külön kell fizetni: 42 TL, és mindenképpen érdemes. A palota konyhájáról szóló kiállítás 103. tulipános díszítésű porcelántányérja után a Hárem még különlegesebbnek hatott hamamjával és fényűző szobáival.
További részletek a honlapjukon ITT.

 

Megrészegedve az oszmán építészettől, megkívántunk egy kis teát. Na, de hol is esne jobban, mint Ázsiában? Fogtunk hát magunknak egy hajót és átutaztunk Üsküdarba. A közlekedéshez Istanbulkartot használtunk, ennek kiváltása 7 TL és erre tud az ember pénzt feltölteni bármelyik útszéli automatában. Eminönüben felszálltunk az Üsküdarba tartó hajóra, és húsz perc elteltével már egy másik földrészre léptünk. (A törökországi közlekedésről legközelebb részletesen írok.)

Jó tanács 2: Még véletlenül se fizessünk be Bosphorus Tour-ra! Főleg Eminönüben láttam kirándulóhajókat, melyek 20-30 euróért hirdetik az egy órás Boszporusz túrát. Az árban lényegében semmi nincs benne, és ugyanazt az utat járják végig, mintha egy komphajóra felszállva átutaznál Ázsia valamely városrészébe maximum 4 TL viteldíjért.

Üsküdar partmenti teázójában az ember lehuppan egy párnára és az arra tévedt árusok tálcáiról leveszi, amit éppen megkíván. Legyen az sós földimogyoró, rizses kagyló, forró tea vagy limonádé. Arról a rendkívüli bizalomról árulkodik, hogy senki nem nézi, a végén odasétálsz-e a jóval arrébb elhelyezkedő teázó épületéhez fizetni. A kilátás a Kız Kulesire pedig páratlan.

4. nap, még egy ,,kis Ázsia”

Ennyi nem volt elég Ázsiából, elkötöttünk még egy kompot, hogy sétáljuk egyet Kadiköyben, a ,,bohém” városrészben, ahol még a sör is könnyebben csúszik. Dizájnos kávézók, macskák a zöldségpiacon a paradicsomok között, bizsuk kilóra és rengeteg-rengeteg bár. A kadiköyi emberek tudnak élni, mi pedig próbáltuk felvenni a ritmust.

 

Ázsiából visszatérve az európai földrészre még utolsó állomásként megpihentünk a Gülhane Parkban, Isztambul hatalmas és színekben gazdag közparkjában, ahol a szóbeszéd szerint zöld papagájok is laknak a fákon.