Stoppal Ankarából Isztambulig

Az autópálya felé ballagtunk az aszfaltút szélén magunk mögött hagyva a török fővárost, avagy inkább azt a hatalmas, dimbes-dombos közép-anatóliai falut, amit Ankarának neveznek. Mellettünk autók suhantak el, kék Fordok, fekete Mercedesek és platós teherautók. Visszagondoltam az Atatürk mauzóleumra, aztán az áporodott szagú hattyús parkra, na, meg arra a rengeteg Efes sörre, amit előző nap felhörpintettünk. Megráztam magam. Azt hiszem, egy darabig nem akarok ide visszajönni!

Előttem ballagott Adam, kedves lengyel barátom, padtársam az Isztambuli Egyetem jogi karán és partnerem pisztáciás baklavák elfogyasztásában. Na, meg a stoppolásban! Vörös hajával ez a szeplős Ron Weasley úgy illett a közép-anatóliai tájba, mint török háztartásba egy csomag bacon szalonna. Kelletlenül emelte fel karját és biggyesztette stoppos pózba mutatóujját. Még 450 km várt ránk hazáig, Isztambulig.

Indulás előtt beruháztunk egy nagy tál Iskender kebabra, tehát abszolút a kipukkadás határán és teljesen pénztelenül álltunk ott az út mellett. Mindezen persze fél percig sem aggódtunk. Diákéveink alatt állandóan csórók voltunk, és ezt az állapotot nem sok választotta el aznap a teljes nincstelenségtől. Már jó ideje nyelhettük a port, mikor lassítani kezdett egy rákpiros kamion. Soha senki nem tanácsolta, hogy Törökországban stoppoljak, így én sem ajánlgatom senkinek. Ráadásul külön kihangsúlyozták, hogy kerüljem a kamionos fuvarokat.

Tehát mit tettünk Adammal?

Nyomban futni kezdtünk, nehogy megunja a sofőr a várakozást, mi pedig minél hamarabb Isztambulba érhessünk. Ha mondjuk a kamionsofőr nem szimpatikus – teszem azt, tenyérnyi nagyságú horogkereszt van a bal profiljára tetoválva –, még mindig mondhatunk nemet és továbbálhatunk.

Az anyósülés felőli ajtó kinyílt, és ránk mosolygott borostyánszínű szemüvege alatt a deres bajszú Yahya. Elsőre nem tűnt vérszomjas gyilkosnak a norvégmintás kötött pulóverében. Horogkereszt sem volt rávarrva, ráadásul csak egyedül utazott a járműben. Hamar lebizniszeltük, hogy Izmitig tud minket eljuttatni, mert oda viszi telephelyre a kamionját. Bár ez még mindig 130 km távolság Isztambultól, az ankarai poros bekötőútnál csak jobb lehet. Adammal taktikusan egy romantikus kalandozó szerelmespárnak adtuk ki magunkat – rejtetten fanyalogva. Én pedig titkoltam török nyelvtudásomat – mely akkor még kifejezetten fejlett volt –, hogy kihallgassam, nem szövöget-e Yahya titkos terveket szerveink áruba bocsátásáról a Balkánon. Idővel el kellett fogadnom, Yahya előbb fonná be parkettába a hajamat, minthogy akár egy ujjal is szándékosan fájdalmat okozzon. Ennek örömére elfogadtam tőle egy csésze teát – a török kamionok állandó kelléke a mini vízforraló – és kinyújtottam a lábaimat az utastérben.

Pár órája lehettünk úton, Yahyával pedig a harmadik teánknál tartottunk. Elmesélte, hogy nagy álma logisztikai céget alapítani…  ahol akár én is lehetnék a magyar leányvállalat elnöke. Cégalapítási terveink közepén tarthattunk, mikor Yahya se szó se beszéd, letért az autópályáról. Akkor kezdett úgy dübörögni a szívem az idegességtől, mint a 90-es évek techno-slágerei. Miért térünk le? Hova megyünk? Ott mit fogunk csinálni? És egyébként a vesém már nagyon hozzám nőtt az évek során, nehéz szívvel válnék meg tőle.

Yahya elmondása szerint csak az egyik régi barátját látogatjuk meg.

Adamnak szinkronban fordítottam angolra, aki hangjában teljes nyugalommal kijelentette, hogy, ha olyan a helyzet, fejvesztve rohanunk és törökül sikoltozzuk: SEGÍTSÉG, CSAK A SZERVEINKET NE!

Yahya egy rozoga, egyszerű családi házba vezetett minket. Egy kívülről ütött-kopott, de meleg otthonba, telis-tele vendégszeretettel és bizalommal. Az asztalon frissen sült menemen, sült krumpli, paradicsom és olajbogyó várt. Adammal kukán ültünk a vacsoraasztalnál. Van abban valami csodálattal keveredett meghatottság, ahogy egy teljesen ismeretlen család megvendégel két égből pottyant, ismeretlen utazót.

Az izmiti telephely felé tartva már lefelé araszolt a nap, én pedig attól kezdtem félni, hogy ránk sötétedik stoppolás közben. Sötétben nem voltam hajlandó stoppolni, így szorongtam a gondolattól, hogy az autópálya mellett, egy anatóliai búzamező közepén ér a halál, ahol felöklelnek pár nap alatt megesznek az angórakecskék. Arra kértem Yahyát, tegyen le minket egy benzinkútnál, ahol megkérdezhetjük az autósokat, esetleg nem tart-e valaki Isztambul felé. Úgy könnyebb, biztonságosabb. Korábbi bőbeszédűségéhez híven csak azt hajtogatta: ,,Meglátjuk, meglátjuk. Minden rendben lesz!” Akárhogy tetszett optimista életfilozófiája, a ,,vérszomjas” angórakecskék vízióm nem hagyott nyugodni. Lelkesen mutogattuk neki az elsuhanó benzinkutakat, de nem vett róluk tudomást. Beértünk a kivilágítatlan kamion telephelyre, Yahya pedig azt kérte, tartsunk vele, megoldja a helyzetet. Újra technósan dübörgött a szívem, de csak tovább követtük norvégmintás pulcsiját a sötétben.

Egy kisebb buszpályaudvarhoz értünk, ahol Yahya se szó se beszéd vásárolt nekünk két buszjegyet Isztambulig. Az első gondolatunk az volt, hogy nem, ez túl sok, nem fogadhatjuk el! A második, hogy kérvényezzük a Vatikánban Yahya szentté avatását. Akkor még nem volt bankkártyás fizetés vagy paypass egy útmenti buszmegállóban. Csak annyit tudtunk, hogy besötétedett, 100 kilométerre vagyunk Isztambultól és túlságosan szeretünk élni.

Elfogadtuk.

Próbáltuk elkérni a bankszámlaszámát, hogy visszautalhassuk neki otthonról a jegyek árát, de ő mindössze annyit mondott, majd ha úgy hozza az élet, akkor visszafizetjük neki. Vagy ki tudja, valaki másnak, aki bajba kerül. Biztos temérdek lehetőségünk lesz rá.