Ha nyelvet tanulsz, kinyílik a világ előtted. Mintha a szavak, a nyelvtan, a kiejtés valamiféle különleges VIP útlevél lenne a kezedben, ami még nagyobb bepillantást enged egy kultúrába, még közelebb hoz az emberekhez. Elmesélem, velem hogy történt, miért választottam a török nyelvet és miért lett Törökország egy vissza-visszatérő helyszín az életemben, akivel ,,se veled, sem nélküled” kapcsolatban élünk.

A kezdetek

Gyerekkoromban – mikor még a szüleimmel mentem világgá – egyik nyáron beültünk a kombi Citroenünkbe és elautóztunk földön – és vízen – egészen a törökországi Marmaris kikötőjéig. Észak felé barangoltunk Törökország ősi és napfényes Égei-tengeri partvidékén, mikor egy különösen langyos augusztusi estén ránk sötétedett, szállásunk pedig nem volt aznap estére.  Akkoriban még semmit sem foglaltunk le előre, nem létezett Booking.com, és egyáltalán az internet olyan távolinak tűnt, mint most Elon Musk űrben keringő Teslája – boldog idők voltak.

Már besötétedett, mikor egy sarki kisboltnál leszólítottunk egy járókelőt, aki beindította a helyi kapcsolatláncot, és tizenöt percen belül már egy török család teraszán álltunk, akik kiadták nekünk házuk alsó szintjét. Másnap reggel kézzel-lábbal mutogatták, hogy menjünk csak fel a tetőteraszukra. Mikor felértünk, átfutott az agyamon, hogy a ,,Terülj-terülj asztalka” mesét bizonyára olyasvalaki írta, akit már megvendégeltek törökök, de legalábbis járt már az országban. Egy megterített asztal várta családunkat rajta friss kenyér, házi vaj, lágy és kemény sajtok, főtt tojás, fekete és zöld olivabogyó, paradicsom, méz, narancslekvár, a nélkülözhetetlen török fekete tea és még ki tudja mi minden. Igazi török reggeli, ahogy mai fejjel már tudom. Annyira szerettem volna mindezért köszönetet mondani, hisz engem még sosem fogadtak így.

A törököknél a szívemnek kedvesebb, nagylelkűbb néppel azóta sem találkoztam. Ez volt az egyik oka, hogy elkezdtem törökül tanulni.

 

Altajisztika, az meg mi?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ez az élmény vitt el turkológiát tanulni, azért rendesen benne volt a ,,Most mi lesz velem, nem tudom mi akarok lenni” faktor. A szegedi Altajisztika* tanszéken elsősorban a török és a mongol kultúrkör dominált, megtanultam, miért keringenek a dervisek, a kazahok merre tájolták a jurtát, milyen török jövevényszavaink vannak vagy épp, hogy mondják törökül azt, hogy Isten hozott. Nagyon szerethető, és családias tanszék volt elhivatott tanárokkal, akik keményen vissza is követelték az átadott tudást. Sokat köszönhetek nekik.

*Altajisztika = Az Eurázsiában élt és élő török és mongol népek nyelvével, történetével, kultúrájával, néprajzával foglalkozó tudomány.

Egy nyaram Izmirben

A nyelvtanulásról sokszor Antonio Banderas és A tizenharmadik harcos jut eszembe, mikor Antonio, alias Ahmed Ibn Fahdlant a tábortűz körül vikingekkel együtt ücsörögve megtanulja a nyelvüket. Ha vesszük a valóságot, napokon keresztül ott ücsöröghetnék a tűz körül, akkor sem tudnék kinyögni összefüggő mondatokat óészaki viking nyelven. Mindenesetre Antoniónak egy dologban igaza volt és nem túlozta el. Egy nyelvet a legkönnyebben és a legmaradandóbban úgy tanulhatunk meg, ha eredeti nyelvkörnyezetben gyakoroljuk. Így töltöttem el 2010-ben (tíz kerek éve, atyaég!) egy egész nyarat a törökországi Izmirben.

 

Egy nyári egyetemi ösztöndíjprogramon vettem részt, vagyis naponta a TÖMER nevű nyelviskolába jártam, ahol a világ minden szegletéből érkezett diákokkal ízlelgettem a török nyelv csodáját! Valójában nem is az iskolában okultam a legtöbbet, hanem a koleszban. A török állam ugyanis ingyenes szállást biztosított İnciraltı – avagy magyarul ,,Füge-Alsó” – városrészben egy tengerparti állami kollégiumban. A nyelvi nehézségek mellett ott ért az első nagyobb kultúrsokk is. Bár már azt is különlegesnek tartottam, hogy a wc melletti kukába kellett gyűjteni a wc papírt, a plázába csak fémdetektoros kapun keresztül mehettem be, vagy épp azon a nyáron ünnepelték a muszlimok Ramadán hónapját, mikor napkeltétől napnyugtáig nem ettek és nem ittak semmit. Ami igazán meglepett – bár azóta nem sokat változhatott –, hogy a törökök milyen nagy gonddal vigyáznak a fiatal diákokra, tán jobban, mint egy fegyintézetben.

A tengerparti kollégiumunk pálmafákkal tarkított területét szögesdróttal kerítették körbe, a belépésnél pedig Mustafa és Ali, a géppisztollyal felfegyverzett őrök mindig kedvesen elkérték a belépőkártyámat, függetlenül attól, hogy nyár végére név szerint ismertük egymást. Az épületünk portáján minden este hosszú sor kígyózott, ahol minden lány – hiszen itt nem beszélhetünk koedukált állami kollégiumokról – tiszteletét tette és aláírt egy jelenléti ívet, miszerint él, virul és erkölcsösen otthon tartózkodik. Tíz óra után a kollégium területét csak főigazgatói engedéllyel hagyhattam el.

Szorongás és önbizalom

Azon a nyáron húsz éves voltam, teljesen máshogy láttam a világot. Erős honvágyam volt. Emlékszem, hogy annyi – amúgy izgalmassá is válható – estét töltöttem abban az izzasztó internetkávézóban, ahol az Anyukámnak pityeregtem, mennyire félek megszólalni törökül. Aztán lassan kezdtem kinyílni, mint egy bátortalan muskátli, akinek hosszabb ideig tart elfogadni, hogy tavasz van, nem lesz itt már hidegfront.

Mintha én lettem volna Alíz, aki kis köténykével a derekán belecsöppent volna egy olyan világba, amit korábban csak a televízió szűkre szabott képernyőjén keresztül látott. Ahol, ha kedvesen rámosolyog a gyümölcsöket áruló kalapos bácsira az út szélén, kap egy fürt szőlőt. Főleg az ezt követő útjaim alapvetően leromboltak – sőt, szinte ledózeroltak – olyan sztereotípiákat, melyeket a média, a félreértett hírek és az előítéletes emberek neveltek belém. Kezdett csökkenni a szorongásom külföldi társaságban, meg úgy mindenféle szorongásom, hiszen megállni a helyed egy másik országban, hosszú hetek után sikeresen elbeszélgetni egy külföldivel – akár a kebab ízéről, akár a mai kánikuláról, vagy éppen Tarkan drogos ügyeiről – felér a Holdra szállás örömével, hatalmas önbizalmat képes adni.

Ezután többször hosszabb időt töltöttem az országban. Tanultam, önkénteskedtem és dolgoztam is.

 

A nyelv és vicces helyzetek

Ha nyelvet tanulsz, elkerülhetetlen, hogy ne keveredj vicces szituációba.

Egy magyar barátnőmmel iszogattunk hűsítő Efes sört egy kávézó teraszán. Mindketten arra szántuk a nyarunkat, hogy törökül magas szinten beszélő szuperhősökként térjünk majd haza. A barátnőm dohányzott és abban az idilli pillanatban is rá akart gyújtani egy cigire. Akkorra már tisztában voltunk az udvarias szófordulatokkal, bájosan jelzett a pincérnek, akitől egy hamutálat akart kérni, mely törökül úgy hangzik, küllük.  Ezt a reflexszerű kérést gyorsan elhadarta, viszont küllük helyett külot-ot kért a pincér úrtól. Pincér úr arcára kiült a döbbenet, bozontos szemöldökét összeráncolta, majd hangos nevetésbe tört ki. A két szó nagyon hasonlít egymásra, a pillanat csak azért volt zavarbaejtő, mivel a külot annyit tesz törökül: bugyi.

Tulajdonképpen nagyon udvariasan kért a pincértől egy bugyit.

 

Gondoskodni egy nyelvről

A nyelv olyan, mint egy ártatlan házi macska, akivel, ha nem foglalkozunk, elvadul, és pár hónap után nem is emlékszik rá, hogy milyen jó érzés, ha valaki felbont előtte egy Whiskas konzervet és közben simogatja a fejét. Bár igyekszem visszatérni hosszabb-rövidebb időre Törökországba, napi szinten a nyelv kikerült az életemből, én is elhanyagoltam ,,feje búbjának simogatását”. Még az a szerencse, hogy nem Alzheimer-kórral van dolgunk! A nyelvet vissza lehet hozni, nem reménytelen, nem veszett ügy. És sosem késő újrakezdeni! Nekem is nagy álmom, hogy egyszer újra kikerülök Törökországba és felfrissítem a dallamos török tudásomat.

Ha tetszett a bejegyzés, itt is megtalálsz:

Facebook: Világgá mentem, majd jövök

Instagram: anna_vmmj