Ha a törökországi Antalyára gondolok, megelevenedik egy város tele színnel, a zizegő kabócákat egy müezzin hangja igyekszik elnyomni, a kikötő mólóján a melegtől bágyadt macskák alszanak és  én máris verejtékezem a napsugár ontotta forróságtól. Eddig háromszor jártam hosszabb-rövidebb ideig ebben a hihetetlen városban, és attól függetlenül, hogy a török barátaim mindig óva intenek tőle: ahh, ne, oda ne menj! Túlzsúfolt, tele van turistával, tikkasztóan meleg! – mindig visszavágyom erre a helyre. Antalya Törökország ötödik legnagyobb városa. Mesélek néhány történetet – többségét az utóbbi nyárról –, pontosan miért áll a szívemhez közel ez a hely. Múlt nyáron Dáviddal szeltük ketté az országot távolsági busszal 2 hét alatt és utolsó állomásunkként Antalyában pihentünk meg pár napra.

 

A régi kikötő

A kikötőben ringatóznak a halászok kis hajói, hálóik gondosan összetekerve várják, hogy bevessék őket hajnalban. Az erőd tövében egy napszemüveges srác pengeti gitáron a Bu fasulye 7,5 lira című dalt és az előtte heverő apróval teli kalapot egy zöld szemű, girhes fekete cica szagolgatja.  Ezen a helyen nyolc évvel ezelőtt el akartunk lopni egy hajót, végül persze alábbhagyott a lelkesedésünk és csak a fedélzetre felmászva bámultuk a csillagos eget. Azóta lecsillapodtak a hajólopási szándékaim és ezen a nyáron csak egy hűvös Efes sörrel ültünk ki a móló falára, hogy megnézzük a mangó színű naplementét. Antalya régi kikötője nekem sosem volt tömeges, zsúfolt vagy túl sok. Az all inclusive nyaralásokra befizetett turistákat általában a várostól távoli szállodákban helyezik el, akik nem itt töltik el szabadidejük nagy részét.

 

Együnk halat!

Minden vágyunk volt egy jó kis halat enni Dáviddal, ám nyaralásunk végén ki volt számolva a napi költésünk az árak dekára megadva pedig nem voltak túl bíztatóak. A helyzethez az is hozzájárult, hogy egyikünk sem volt olyan gyakorlott horgász, és eme ismeret hiányában nem tudtuk megsaccolni hány dekát nyom egy frissen kifogott tisztességes kardhal. Végül beültünk a Yelken Cafe Restaurant nevű helyre, ahol a pincér urat faggatva érdeklődtünk az elérhető halak értéke után. Pincér úr egyszercsak megjelent egy lapos fém kiskáddal, ám ebben nem kisgyermek lubickolt, hanem pár ezüstösen csillogó aznap fogott tengeri finomság bámult meredten rám az edény alján. Egyenként elmutogatta a hősi halott állatok árait: ez a cipura, hm, olyan 40 TL, ez meg egy sügér, legyen 50 TL… Gondosan kiválasztottuk napi betevőként szolgáló halainkat, és a végén egy fillérrel sem fizettünk többet, mint amit kialkudtunk. Dávid azóta is rendszeresen megjegyzi, hogy ő vissza akar menni a Yelken étterembe a becsületes pincérhez halat enni.

 

Majdnem kutyám

Ugyancsak a kikötőben sétálgatva odaszaladt a lábamhoz három tünemény, több generációig felmenően keverék kiskutya. Mintha be lettek volna idomítva, ott produkálták magukat előttem a földön, miközben virgonc fekete bolháik a nyakukon tették ugyanezt. Pár méterrel arrébb álldogáló barátságos vonású kolduló török úr odakiáltott: Ha szeretné, Kedvesem, elvihet egyet. Avagy bármennyit! Ne aggódjon, ingyen adom!

Bár átfutott az agyamon, hogy az egyiket hazareptetem, elnevezem Pitének, kiirtom a bolhasereget és együtt indulunk a Hard Dog Race extrém akadálypályáján, végül nemet mondtam és otthagytam Pitét valaki másnak.

 

Tengerparti hisztéria és napernyő vásár

Szállásadónk, Tahir, meleg szívvel ajánlotta a Konyaalti strandot, Antalya kristálytiszta kavicsos tengerpartját, hisz ő is rendszeresen leugrik oda ebédidőben csobbanni egyet kisfiával. Azt állította 20 perc alatt könnyedén elérjük. Már vagy 40 perce lehettünk úton, a tengerparti sziklák között húzódó ösvényen ballagtunk, körülöttünk kabócák ciripeltem, amikor elénk tárult a végtelen kék tenger fehér vitorlásokkal a távolban, hogy még Cézanne se festhetne szebbet.
Cézanne ide vagy oda, én csak arra tudtam gondolni, hogy vinnyogva leülök a földre, majd csendben elszenesedem. Pokoli meleg volt! Azt hittem, nyomoromban kezdtem el sírni, de végül csak a szemhéjam izzadt. Nem vagyok egy hisztis lány, nagy a tűrőképességem, de viselkedésem még életem szerelmét is megijesztette. Meggyőzött, hogy nincs sok hátra és az első boltnál vesz nekem egy hideg üdítőt, amilyet én szeretnék. Egy-két török ismerősöm viccelődött régen azzal, hogy Antalyában nyáron annyira meleg van, hogy kicsit meg kell buherálni a hőmérőket, a turisták között ne törjön ki pánik. Ezek után biztos voltam benne, hogy ennek a pletykának lehet némi igazságtartalma.

Felért egy újjászületéssel, ahogy belecsobbantam az áttetsző, hűvös vízbe!

Dáviddal még aznap újabb hőguta elkerülése végett befizettünk egy bérelhető napernyőre. Egy napágyakat állítgató bronzos bőrű úrnál érdeklődtünk az ár után, aki 20 lírát mondott. A napernyőket kiadó pultnál már 25-ért adta volna a kishölgy, de a bronzos bőrű úr gyorsan odakiáltott, hogy ő már megegyezett velünk 20-ban. Másnap pár bódéval arrébb próbálkoztunk, ott egy leharcolt, de jól funkcionáló napsárga ernyőt 10 TL-ért szereztünk. Ilyenkor a személyinket kellett ott hagyni zálogba, jól kitalálták a cserét.

 

Ezelőtt utoljára 2012-ben jártam itt, akkor novemberben. Ez a hónap persze sokkal kevésbé zord és viszontagságos itt, mint ahogy nálunk megszoktuk. Emlékszem, a lengyel barátaimmal jöttem le a strandra, akik november ide vagy oda, tengerparthoz illően úsztak egy nagyot a kéklő vízben. A Balti-tenger náluk a nyári kánikulában hasonló hőmérsékletű lehetett. Jól bírták!

 

Antalya csodás hely, ahol egész évben süt a nap, gyorsabban olvad a fagylalt és a törökök vendégszeretete is legendás. Remélem egy kis napfényt Ti is megéreztetek ezekből a történetekből, szerintem mindenkinek jól jön most. Ha pedig egyszer a szép és örömteli jövőben a jelenlegi vihar lecsendesülése után nyaralást terveztek, jusson ez is eszetekbe.

 

Ha tetszett a bejegyzés, itt is megtalálsz:

Facebook: Világgá mentem, majd jövök

Instagram: anna_vmmj