A vonat közelített a 300 km/órához, a belső szerveim pedig lassan kezdtek hátrébb és hátrébb araszolni a testemben. Valenciából Cuenca 200 km, 55 perc alatt. Én, a MÁV-hoz szokott magyar lány, dermedten bámultam ki az ablakon, bár mielőtt úgy tisztességesen ledöbbenhettem volna, már oda is értünk. Ezt tudja a spanyol gyorsvasút, mutatós, jó illatú, és hamar célba ér, akár valami Juan Antonio a női szívekhez.

A spanyol vasút szépségei

A cuencai Fernando Zóbel állomás inkább hasonlított a Liszt Ferenc reptér 2A termináljához, csak itt az égvilágon nem lézengett senki két taxisofőrt és pár hazaérkezett helyit leszámítva. Talán azért, mert aznap mi voltunk azok a szerencsés külföldi turisták, akik összes spórolt pénzüket vonatjegyre költötték. Ami nem volt kevés, hisz fejenként könnyek között oda-vissza 50 euró körül fizettünk.

De a lényeg, hogy nem bántuk meg!

A Fernando Zóbel ’leszállópályáról’, a semmi szabályosan kimért mértani közepéről a kettes busszal jutottunk be a városba. Cuenca egy nagyobb település Valencia és Madrid között félúton egy egyetemi kampusszal és több mint ötvenezres lakossággal. A belváros jellegtelenségének ékes ellentéte, dísze, nagyra magasztalt értéke a régi városrész a hegytetőn. A busz a Basílica de Nuestra Señora de Gracia (és most nagy levegő) előtt dobott ki minket. Mélyen meghajlok minden katedrális beltere, hajója, oszlopcsarnoka, oltárszerkezete és minden orgonabillentyűje előtt, azonban be kell vallanom, nekem nem okoznak olyan észveszejtő katarzist, amiért szívesen kifizetnék öt eurót a belépőért.

Egy út, egy katedrális!

Ez az én szabályom, és hát templomküszöböt már érintettem Valenciában az öt nap alatt (Takarékosan Valenciában bejegyzés itt). Édesanyám mégis elszánt volt, igyekezett hosszasan – elveszett keresztény értékeimet és gótikus építészetbeli hiányosságaimat is megemlítve – érvelni amellett, hogy kövessem a templomba. Nagyon jól csinálta be kell vallani, de én akkor is (’… de akkor is’) egy árnyékos padkát választottam. Tíz perc telhetett el, mire felhívott, hogy megvette a jegyemet, bent vár, mutatni akar valamit. Orrom alatt haragosan motyogva valamit az önállóságról meg a felnőtté válásról elindultam a katedrális ajtaja felé.

Nostradamus és a katedrális

A Basílica de Nuestra Señora de Graciáról a 12. század végén építették, de homlokzata már a 20. századból való. Úgy tartják, valamikor őrizték itt a Szent Grált – mint oly sok más templomban a környéken – és fűződik egy legenda Nostradamushoz is. Ez a francia származású, az EZO.TV műsorvezetőinél sokkalta hitelesebb, misztikus jós azt találta mondani, hogy a cuencai katedrális a végítélet napján is állni fog.

Nem aprózta el, az apokalipszist érintő kijelentések mindig elég hatásosak tudnak lenni.

Ahogy sétálgattam Anya mellett a templomban még nem értettem látnok francia barátunk mire gondolhatott pontosan, miért tarthatta elpusztíthatatlannak ezt a helyet. Aztán kedves Anyám rámutatott az öt eurós belépőjegyvásárlás indokára, talán mondhatjuk úgy, a ’mennyek kapujára’.

Abban a pillanatban két dolog fogalmazódott bennem:

Egyrészt, hogy Tihanyi Tamás (telefonon keresztül élő gerincműtétet végrehajtó hivatásos spiritiszta) Nostradamushoz képest egy kis senki! Francia látnokunk tudott valamit.

Másrészt, lehetek én felnőtt, Anyának a legtöbb esetben még mindig igaza van.

A kapunk keresztül a katedrális mögötti kis erkélyre vezetett az út, ahonnan az egész völgyet, a San Pablo-kolostort és a viaduktot is lehetett látni.

A városban érdemes csak úgy céltalanul sétálgatni, úton-útfélen csodás kilátásba ütközik az ember. Erre persze remek helyeket alakítottak ki, padokat raktak a hegyoldalba, ahol megpihenhetünk pár percre és előtörhetnek bennünk szunnyadó mély gondolataink. S ha igazán szerencsések vagyunk, összefuthatunk Részeg Pabloval, a gitárossal, ki olykor-olykor – rendszerint minden véletlen találkozásnál – elfelejti, hogy pár órával ezelőtt már csörgő eurókkal díjaztuk hangulatos muzsikáját.