Requena, avagy Mario Sánchez González megpróbáltatásai

Mario Sánchez González lehajtott fejjel baktatott a San Andreas utca hepehupás, homokkő fedte járdáján, mikor a semmiből lába elé gurult egy focilabda. Meglepetésében a kezében morzsolgatott igazgyöngyökből fűzött nyaklánc a földre hullott és a ragyogó, fekete, borsószem nagyságú gyöngyök szétgurultak a sárga homokkövön. Az idős férfi körbeforgatta fejét a labda tulajdonosát kémlelve, de a San Andreas utcán, azon a késő tavaszi langyos napon egy lélek se járt. Megvakargatta feje tetején szimmetrikus kört formázó kopasz foltját, és hagyta, hogy elragadják az érzelmei. Sírni kezdett.

Mario Sánchez González világéletében vézna testalkatú, lomha járású ember volt, aki fiatalabb korában mindenáron focista akart lenni. Álmai megvalósulásában olyan tulajdonságok akadályozták, minthogy vézna testalkata és lomha járása volt. Az pedig, hogy családja öt generációig felmenően – minthogy minden család ezen a vidéken – borászattal foglalkozott, végérvényesen megpecsételte sorsát.

Ha még őszintébbek akarunk lenni, Mario Sanchez leginkább Luis Suárez Miramontes, az aranylabdás futballista szeretett volna lenni. Attól a pillanattól kívánta ezt, mikor ében hajú Valentina a szomszéd utcából azt találta mondani egy hétfő délelőtt az elemi hatodik osztályában, hogy neki bizony a fürge lábú Luis Suárez lesz a férje. Onnantól kezdve Mario Sáncheznek több sem kellett, minden áldott nap kiment a közeli szőlőlugasba, hogy a tőkék között eljátssza azt az ominózus jelenetet, ahogy Suárez Madridban megszerezte a csapatnak és egész Spanyolországnak az Európa-bajnoki címet. Akkor úgy érezte, egy nap övé lesz a nemzetek kupája és Valentina ott lesz az oldalán.

Mario Sánchez a San Andreas utcában tenyerében markolászta a földről megmentett igazgyöngyöket, fehér textil zsebkendőjével letörölgette izzadtságcseppjeivel keveredett sós könnyeit, és kifordult a Plaza de Albornozra.

‒ Szép jó napot, Polgármester Úr! – köszöntötte a tér egyik sarkán Fabrizio, Requena jelenlegi hivatalos nőcsábásza, a Meson La Villa étterem pincére. – Egy pohár vöröset? Eredeti Dominio de La Vega, most hoztak öt hordóval. Fenséges, ha én mondom! – csuklott egyet.

‒ Tudod mit, Fabrizio, hozz nekem egy pohárral, légy olyan kedves – ült le Mario Sanczhez nehézkesen az asztalba kapaszkodva.

‒ Jó választás, Polgármester Úr – azzal sarkon fordult.

Teltek az évek és Mario Sánchez elkezdte a középiskolát. Egyik ősszel elutaztak az osztállyal a közeli Valenciába, hogy megnézzék Picasso világhírű kiállítását a művész kék korszakáról. A múzeumban folyton oda-oda sandított Valentinára, aki ámulattal tekintett ezekre a – Mario Sánchez szerint – búval bélelt, fancsali képű alakokra a festményeken, akik, ha megkóstolnák édesapja fehérborát, biztos jobb kedvre derülnének. Mindenesetre Valentinát lenyűgözték ezek a mélabús arcok. Hazafelé úton Mario Sánchez tisztán hallotta, ahogy a lány azt mondja barátnőinek, ő bizony egy festőhöz fog hozzámenni.

Mario Sánczeznek több sem kellett, napokon belül szerzett ecsetet, vásznat, és ipari mennyiségű kék festéket, mellyel bánatos képű arcok tömkelegét örökítette meg.

Mario Sánchez az évek során szeretett volna még akcióhős, operaénekes, hegedűművész, autóversenyző és gyöngyhalász is lenni. Próbálkozásait kisebb-nagyobb – rendszerint kisebb – sikerek követték egészen addig, míg Valentina hozzá nem ment Juanhoz.

Juan ács volt, és egész életében ács is akart lenni. Soha nem szerette a sportot, nem értett a művészetekhez, munkaidejében a Boldog Itália Rádió éppen soron következő dalait hallgatta, és Picassoról annyit tudott, hogy ,,valami malagai fazon, akinek a kedvenc színe a kék. Vagy a rózsaszín?”.

Akkor Mario Sáncheznek kicsit megszakadt a szíve. Olyan hosszú ideig szeretett volna megfelelni az ő ében hajú Valentinájának, hogy el is felejtette, ő maga mire is vágyik igazán. Az esküvő hallatán félbehagyta gyöngyhalász karrierjét és annak a gyöngysornak a készítését, melyet Valentinának szánt. Jelentkezett a Barcelonai Egyetemre, s bár nem színjelessel, de jó minősítéssel jogász lett, a tisztességes fajtából. Jogászból idővel bíró, bíróból pedig Requena tiszteletbeli polgármestere. Immáron lassan tizenöt éve.

‒ Parancsoljon, Polgármester Úr. Egy kis olajbogyót is hoztam, hátha megkínálná a hölgyet – biccentett Fabrizio a szomszéd asztal felé.

Mario Sánchez Gonzaleznek elkerekedett a szeme, melynek sarkában még mindig ott ültek a könnyei. Valentina. Az ő korábban ében hajú Valentinája, most fakó fekete hajjal, de még mindig ugyanolyan ragyogóan ült négy asztallal arrébb, pont vele szemben. Őt nézte. Hátrafordult, hátha az árnyékában üldögél valaki, aki Valentina tekintetére érdemesebb lenne. Senkit nem talált a háta mögött, az idős hölgy kétségkívül őt figyelte.

‒ Mario Sánchez González! Milyen rég is volt, nemde? Tudtad te, hogy egész életemben mindig is azt kívántam, bárcsak egy polgármester felesége lehetnék? – szólt ében hajú Valentina, majd felállt és lassan járva elindult Mario Sanchez asztala felé.