Mólók és világítótornyok a Balti-tengernél – Lengyelország

Olykor pár napra szeretnék munkát vállalni egy világítótoronyban. Vinnék magammal egy napsárga viharkabátot, egy 90-es évek válogatása kazettát, meg egy üveg gint. Naplemente után begyújtanám a tornyom, Backstreet Boyst hallgatnék és a gines üvegembe dúdolnám, hogy ,,Tell me why!’’.

Lengyelországba mindig tele izgalommal térek vissza, Szczecintől Varsóig, Gdansktól Krakkóig kedves nekem ez az ország. Mikor hajdanán külföldre utaztam tanulni vagy dolgozni, általában egyedüli magyarként próbáltam szerencsét. Néha, mikor egy sötét sarokban pityeregve azt hittem, teljesen el vagyok veszve, rendszerint lengyel társaságban leltem otthonra. Az őrült lengyel barátaim, a dzsemmel leöntött grillezett füstölt sajt, a Bialowieski parki bölények mind-mind közre játszanak abban, hogy nem tudok elfogulatlan lenni Lengyelországgal. Ami pedig még különlegesebbé teszi számomra, az a Balti-tenger. 

 

Niechorze

Sokak szerint a Balti-tenger egy nagy szürke pocsolya, hosszú üres partokkal, ahol hébe-hóba maszatokban nő némi gaz. Hát, ez nem áll teljesen messze a valóságtól, főleg annak, aki az Égei-tenger földöntúli színvilágához szokott. Nekem mégis az egyik legromantikusabb hely, ahol valaha jártam. Először Niechorzénél találkoztam a lengyel tengerrel. Amint a partra értünk a barátaimmal, nyomban sűrű, fehér köd ereszkedett le. A hajamról csöpögött a nedvesség, anélkül, hogy megmártóztam volna a nyáron is legfeljebb 20 fokos vízben. Ahogy a parton álldogáltam, azon a végtelen hosszú, kihalt, homokos tengerparton és néztem a sötétzöld tengert, könnyen elképzeltem, amint egy tengeri viharban vízbe zuhanó matrózt megment egy arra tévedt sellőlány.

 

Niechorze leginkább 20 méteres világítótornyáról híres, melynek fénye akár 36 kilométeres távolságban is látható annak a ritka hatalmas 1000 wattos égőnek köszönhetően, melyet prizmák erősítenek fel.

 

 

Świnoujście

 A magyar embernek teljességgel kimondhatatlan nevű helyre két okból jutottam el: egyrészt az egyik barátom itt kötött ki egy Svédországból érkezett kompon és őt jöttem köszönteni. Másrészt, a városban található Lengyelország legmagasabb, 68 méteres világítótornya, amit meg akartam nézni. A világítótornyokról szentimentálisan mindig egy ápolatlan, ősz hajú öregúr jut eszembe, aki egymagában él a toronyban és vár valakire. Biztos minden toronyőrnek megvan a maga saját története, ami arra sarkallja, hogy beköltözzön egymagában egy toronyba.

Kis kérdezősködés után eljutottunk egy pici, hófehér, szélmalomra hasonlító építményhez, a Stawą Młynyhez. Valami nagyon félrement, mert mi abszolút nem ezt a tornyot kerestük. Bájos volt, tény, de közel sem 68 méter. Idő híján csalódottságunk teljében inkább lehuppantunk a tengerparti homokba inni egy sört. Ha kicsit hunyorogtunk, máris magasabbnak láttuk a szélmalmot. Świnoujściébe így még vissza kell térni. 

 

Sopot

Itt található a kontinensleghosszabb fából készült mólója, mely nem rövidebb, mint 511 méter hosszan nyúlik be a Gdanski-öbölbe. Sopot a balti-tengeri nyár hivatalos fővárosa, ahol – lelki szemeim előtt – mindig süt a nap és lehetetlen, hogy bárki is boldogtalan legyen. Ha mégis az lenne, vesz egy vaníliafagyit és minden meg van oldva.

Úgy hiszem, a mólók titkos funkciója az – a hajó kikötésétől elvonatkoztatva –, hogy az ember anélkül kerüljön közelebb a tengerhez, hogy hajóra szállna. Az itteni építményre – mivel nagy turistalátványosság –, április végétől szeptember végéig jegyet kell váltani (8 PLN = kb. 600 Ft). Hosszú, széles, zsúfolt hely, de számomra elbűvölő. A legromantikusabb mólót mégis a ,,világtól távol” Gdyniában találtam meg.

  

 

Gdynia

Talán azok a városok okozzák a legnagyobb meglepetéseket, melyektől nem vár az ember túl sokat. Gdynia és Sopot Gdanskkal együtt hárman alkotják a Hármasváros nevű városegyüttest, a lengyelül ékesen csengő Trójmiastot. Egy régi barátom mutatta meg Gdyniát és való igaz, ha a helybéliek szemével látsz egy várost, sokkal többet kapsz belőle, mintha turistacsoportot követsz vagy egyedül járod be.

A hatalmas, modern, belvárosi kikötő után mentünk a tengerpartra. Naplemente előtt értünk oda, a parton alig jártak, az idő kellemesen hűvös kezdett lenni, az eget rózsaszínre festette valamiféle égi festőművész. Mikor előre néztem, láttam a szürke, nyugalmas tengert, a felette elnyúló mólót rajta fehér kandeláberekkel. Ahogy felsétáltunk rá, szembetalálkoztunk egy csapat apácával. Hátrapillantva a domboldalra, sűrű erdő futott végig, gondolom tele koboldokkal, trollokkal és más misztikus lényekkel. Gdynia akár egy vadregényes könyv helyszíne is lehetne, központjában egy tiltott szerelemmel az erdő titokzatos népének leánya és a helyi gumicsizmás halászfiú között. Szerelem, ármány, apácák! Tuti befutó bestseller!

 

Röviden ennyit a varázslatos Balti-tengerről, ahol a sellők ködfátyol mögött embereket mentenek, fél kilométeres mólók épülnek és magányos öreg urak világítótornyokat őriznek.

Ahol az ember azt képzelheti, része egy igazi mesebeli történetnek.