A stressz és az utazás

Sokadik este ültem a gép előtt és a legutóbbi őszi utamon gondolkodtam. Szerettem volna valami mélyen szántó, szívderítő, ne adj Isten vicces történetet, meglátást, útleírást rittyenteni valamely meglátogatott helyről és elkapott pillanatról, de valahogy mindig ugyanazokon a stációkon haladva lyukadtam ki teljesen ugyanoda:

1. stáció

Képtelen vagyok. Üres az agyam. Erőlködöm. Üres az agyam. Nagyon erőlködöm. Születik valami izzadtságszagú közepes erősségű közhelyes katyvasz. Kuka

2. stáció

Déjà vu érzés. Az ezelőtti őszi utamnál is pont ugyanígy nyekeregtem és semmi.

3. stáció

Cica! Esetleg kirakok egy képet egy cicáról… A cicákat majdnem mindenki szereti… Aztán meg arra gondolok, hogy ennél azért több van bennem. Legalább egy egész sorozatot fogok kirakni cicákról!

Vagy! Hagyom őket békében.

4. stáció

Mi is történt velem? Miről akarok írni? De hát azt nem írhatom le, hogy nem jut eszembe semmi. Büdös nagy semmi.

Azon agyaltam, vajon mi lehetett a baj ezzel az ősszel (megsúgom: piszok sok minden), miért nem megy a megélés, emlékezés, írás, szóval, az utazó blogger lét alappillérei. (Ó, igazából semmi lényeges.) Mi az, ami befolyásolta az útjaimat? Meg úgy általában mindenkiét? Miért nem egyszerű, ez az utazunk, megéljük a pillanatot? A ,,sose halunk meg vagy inkább csak ritkán” életérzés?

Lássuk! Végtelen bölcsességek következnek:

Először: Az időjárás

Közhelyes? Igen! Tévedek? Nem!

Például nehéz szélviharban vagy vízszintesen hulló esőben várost nézni.

Isztambulban szinte végig szürke, nyálkás őszi időm volt, záporokkal megbolondítva. Nem mondhatnám, hogy ez ünneplőbe öltöztette a volna a szívem. Tudom én, hogy kalandvágy, meg ugorjunk fejest az ismeretlenbe, de most nem ment (igen, öregszem én is).

Az egyik régi barátomnak panaszkodtam erről, akivel évekkel ezelőtt Isztambulban töltöttünk közösen egy szemesztert. Felhívta rá a figyelmemet: ,,Anna, ott lényegében mindig borús, felhős idő volt.” Aztán ahogy visszagondoltam, beugrott, hogy teljesen igaza van. A Boszporusznál az egész ősz ilyen nyavajás szürke volt. És hisztiztem? Dehogyis, minden percét élveztem. Miért? A társaság miatt. Ezzel el is érkeztünk a második pontunkhoz.

Másodszor: Kivel utazol?

Egyedül, a barátoddal, a szerelmeddel, anyukáddal, a mentett kutyáddal, két törvényen kívüli, de bájos gyermekeddel?

Mindenkivel más és más, másképp hatva egymásra, másra figyelve, más és mástól boldogan. Mindenkivel jó lehet, csak kicsit máshogy. Életünk során keressük az igazit, a szenvedélyes utazó pedig egy olyan faj, aki emellett azt is keresi, ki lehet az ,,igazi útitárs”. És ha ez a két ember egy és ugyanaz, akkor te egy ritka szerencsés ember vagy.

Aki pedig jobban szeret egyedül barangolni, annak még keresni sem kell, az egy minden kötöttségtől mentes boldog ember lesz örökre.

Lássuk csak még: Otthoni stressz

(Hihetetlen bölcs, ugye?)

Az éjjel-nappal füledben dübörgő munka, a török telenovellákat megszégyenítő magánélet, egy segítségre szoruló csípőprotézises nagymama, vagy a ,,most akkor kihúztam otthon a hajvasalót, vagy azzal hív fel a házmester, hogy miattam égett porig az egész háztömb” gondolatok eléggé rányomják a bélyegét a várva várt utazásokra.

Korábban a stresszt úgy dolgoztam fel az utazás első napjaiban, hogy egész éjszaka az otthoni teendők nyomasztottak álmomban. Mostanában viszont ezek a frusztráló gondolatok velem jöttek a granadai Alhambrába és együtt néztük meg velük a Suleymniye dzsámit Isztambulban.

Nyomorult kis élősködő gondolatok, maradjatok magatoknak!

És az egyik legmeghatározóbb napjainkban: Covid szabályok

A Covid-19 okozta szabályozások napjainkban olyan hirtelen változnak, mint a ködös Albionban az időjárás. Folyamatosan ott lebeg felettünk a kérdés: el tudok utazni?

Az ember néha azon kapja magát, hogy gyakrabban nyitja meg a Konzuli Szolgálat beutazásokról szóló oldalát, mint a Facebookot.

Mindemellett Demoklész kardjaként lebegnek felettünk a stresszfaktorok: A biztosításom fedezi a kórházi ellátásomat kint, ha elkapom a vírust? Elkapom a vírust? Mikor engednek haza? Hazaengednek egyáltalán? Regisztráljak a nagykövetségen? Vegyek drágább, de flexibilis jegyet? Meddig lemondható a szállás? Ha bukom a jegyemet?

Nem egyszerű ez mostanában.

Ha ennyire megvisel a körülöttem nyüzsgő úgynevezett ,,élet”, mondhatnánk, hogy: figyelj, gyere le a szerről egy időre, ne utazz annyit. De akit hasonlóan lázba hoz minden egyes alkalommal a pillanat, mikor fölbukkan egy áron aluli jegy, olyan úticélra, ahol még azelőtt sosem járt, az tudhatja: a rizikót mindig vállalni fogjuk. Ha esik, ha fúj, vagy egyedül vagy a törvénytelen gyerekekkel, jöhet covid vagy más havária, de mi elindulunk világot látni, és vállunk fölött hetykén hátra szólunk az itthon maradottaknak:

Világgá mentem, majd jövök!

Ha tetszett a bejegyzés, itt is megtalálsz:

Facebook: Világgá mentem, majd jövök

Instagram: anna_vmmj