Táppénz helyett utazás | Vannak helyek, amelyek meggyógyítanak?

Mivel is kezdhetnénk 2021 2022 (majd csak belejövök) bejegyzéseit? Úgy gondoltam, beszéljünk egy kicsit az újrakezdésről. Új év, új munka, új lakás és úgy ámblokk, egy kicsit új én. Ezzel indult szinte napra pontosan 2022 januárja. Azonban nem egy nap alatt változott meg a világ (hisz az már két évvel ezelőtt Wuhanban történt).

Visszatérve 2021 októberére, megnyomtam a RESET gombot. Újratervezés. Minden téren. Volt olyan nap, mikor én – az ágyban heverő rakás szerencsétlenség – órákig bámultam a spanyol zenecsatornát. Biztos voltam benne, ha kicsit megráznám magam, a mellkasomban latin ritmusokra kezdenének csörögni az összetört életem kis darabkái. (Próbáltam nem szentimentálisra venni a figurát. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült.)

Azon gondolkodtam akkor, hogy a lélek bajaira miért nem jár táppénz? Ha elkapod ezt a nyomorult covidot, mindenki megérti és szükségesnek tartja a pihenésed, 10 napig pusztulsz a karanténban, hogy ne fertőzz meg másokat. Bezzeg, ha valami szemmel nem látható lelki fájdalom ér, akkor elsorvadhatsz, terjesztheted a stresszt és a lehangoltságodat, fájhat piszkosul a mellkasod, betegszabit tuti nem kapsz.

Szóval pár napot nyomorogtam így. Általában három napot szánok a lelki fájdalmaimra, ilyenkor mindent beleadok, úgy istenigazából sajnálom önmagamat, mint egy kis sebzett gazella a prérin. Ha eddig nem voltam teljesen egyértelmű:

nagyon szerettem volna elmenekülni lényegében MINDENTŐL.

De hova?

Szóval mikor ezeregyedszer pörgött le a fejemben a ,,Hova, de hova, de hova, de hova megyek?” dalszöveg, már tudtam is a választ. Oda megyek, ahol minden elkezdődött. Ahol minden sarkon terem egy kaland, ahol az év ezen időszakában sültgesztenye illat terjeng az utcákon, ahol mindenre lehet alkudni és minden lehetséges.

Így aznap, mikor már kevésbé éreztem úgy, mintha mellberúgott volna egy ló, vettem egy jegyet Isztambulba.

Vannak helyek, amelyek meggyógyítanak?

A szentimentális gondolatgombolyagot magam előtt görgetve, szerintem igen. A menekülés nem a problémáktól való eltávolodást jelenti feltétlen, hisz azok ugyanúgy utaznak veled – szerencséjükre tök ingyen. Pedig ha minden ember múltjának kellene venni külön poggyászt! Hát lennének itt túlsúlyos csomagok.

Az utazás és az úti célok nem gyógyítanak meg, de segítenek, kimossák belőlünk a dühöt és tompítják a bánatot. Valahogy szimbolikusan lezárnak egy periódust egy dátummal a repjegyeden, miszerint: ezután bármi jöhet, bármi jobb lehet. Esélyt adunk. Megmozdultunk. Úton vagyunk.

Isztambul

Isztambul nekem nem csak egy impozáns város a sok közül. Ez a hely engem feltölt és egyben lehúz, felvidít és közben elszomorít. Isztambul olyan nekem, akár egy török telenovella: állok a Boszporusz partján, nézem a cikázó sirályokat és a háttérben mintha hallanám is a szívszaggató aláfestő zenéjét ennek a jelenetnek. (Nem, nem szedek semmit.)

Itt szerettem meg igazán utazni, tanultam meg alkudni, lettem bátor, estem szerelembe, törték össze a szívem, táncoltam hajnalig, kóstoltam künefét, láttam százszor a naplementét, etettem a sirályokat. Talán a legnagyobb mérföldkő, röviden:

mert itt váltam felnőtté.

Szóval arra a helyre, amely megváltoztatta az életed, érdemes lehet visszatérni. Van rá sansz, hogy legközelebb is előfordul.

Hatások és ellenhatások

Jó volt nekem, hogy elutaztam Isztambulba?

Jó!

És átütő el camino/szabad vagyok/meggyógyultam/király vagyok/,,az életem ezentúl sínen van, mert meg mertem ezt lépni” érzésem lett?

Nem.

A filmesen romantizált elutazás – köszönjük Julia Roberts, köszönjük Ízek, imák, szerelmek – nem feltétlenül ugyanaz a valóságban.

Jól esett a csend – avagy Isztambul esetében a zaj –, jó érzés volt újra a magam urának lenni, tudatosítani, hogy bárhova el tudok jutni önerőből, megoldom a helyzeteket, ha szükség van rá. Szerettem, hogy semmi nem sürgős, akkor és addig eszem, alszom, fényképezek, olvasok, sétálgatok, ameddig csak a kedvem tartja. Hosszú ideje ekkor voltam újra igazán egyedül.

Mindemellett arra is ráébresztett, hogy nem minden fehér és fekete, nem addig tart a kudarcos szériád, míg felszállsz a gépre és nem abban a pillanatban javul meg az életed, ha lelépsz egy évre, megtanulsz olaszul és Balin találkozol Javier Bardemmel. Bár utóbbi se lehet olyan rossz.

Nagyon jó volt arra Isztambul, hogy bizonyos legyek benne:

szeretném élni az életemet. Hazajönni, folytatni és helyrerakni.

Másoknak is hasonló lelki feltöltődést kívánok.

Ha tetszett a bejegyzés, itt is megtalálsz:

Facebook: Világgá mentem, majd jövök

Instagram: anna_vmmj