Folytatódik a februári grúziai felfedezőút beszámolója. Ahogy a Kutaisziról írt bejegyzésben szó volt róla (olvasható ITT), míg a világban zűrzavar uralkodik és nem utazhatunk, búskomorság ellen emlékezek, reménykedek és tervezek.

Grúziában nem jut eszembe olyan pillanat, mikor a turisták tömege nyomasztott volna. Több barátságos barna tehenet láttam bandukolni az út mellett, mint hátizsákos kalandort. Egyik este Kutaisziban a Palaty nevű étteremben kacsingatott rám tányéromról egy érzékire sült khachapuri tojással a tetején, miközben a pincér srác két feles chachával, vagyis szőlőpálinkával teli poharat tett az asztalunkra. Kérdésünkre, hogy szerinte másnap melyik közeli helyet látogassuk meg, azt válaszolta, utazzunk Chiatura városába, és ejtsük útba a Katskhi sziklát is – hisz ő is arról a vidékről származik.

Így hát lehúztuk a chachát és másnap fogtunk egy marshrutkát.

A féktelen sofőr

Az, hogy ,,fogtunk egy marshrutkát”, vagyis kisbuszt, nagyon egyszerűen hangzik, ám azért akadtak nehézségek. Például hogy nem ismertük a grúz ABC-t, melynek betűi első látásra gyönyörűen kacskaringósak. Másodszorra pedig a gimis matek füzetemre emlékeztetnek, amit unalmasabb pillanataimban – amiből sok volt – telerajzoltam hasonló indás motívumokkal. Lehet, több százszor írtam le grúzul, hogy ,,szeretlek”, és nem is tudtam róla…

Visszatérve Grúziába, ott voltunk mi, a Kutaiszi buszpályaudvar, meg 200 várakozó kisbusz, szélvédőjén grúz nyelven hirdetve az úti célt. Mintha vakon tájékozódtunk volna. Megcsillogtattuk hát nyelvtudásunkat, mely abból állt, hogy: ,,Chiatura, marshrutka?” A mondat végén határozottan felvittük a hangsúlyt és tanácstalanul bámultunk. Követtük a segítőkész helyiek kézmozdulatait, s végül elértünk a célhoz. Ott a sofőr nyomógombos telefonjával és ösztönös gesztusaival elmutogatta, hogy mikor indulunk és mikor is jön vissza az utolsó marshrutka Chiaturából. Sajnos nagyon is korán, 16 órakor, ami kicsit keresztbe húzta a számításainkat. Érdemes tehát velünk ellentétben korábban, már nyolc óra magasságában kiérni a buszpályaudvarra, hogy elég időtök legyen Chiaturában.

Életem során nagyon sok különböző nemzetiségű és habitusú sofőr mögött ültem, Édesapám temperamentumos vezetési stílusához szoktam, de halálfélelmem most volt legelőször. Adrenalinfüggő sofőrünk a különösen beláthatatlan hegyi kanyarok előtt megköszörülte a torkát és istenesen felpörgette a motort, mint egy kamikaze pilóta. Útközben a sofőr feletti tévén a grúz Fásy Mulatót sugározták – talán a jobb hangulatért, esetleg figyelemelterelés céljából.

Kutaiszi és Chiatura kb. 80 kilométer távolságra fekszik egymástól, útközben pedig 10 km-re Chiatura előtt a Katskhi szikla magasodik (nyitva tartás, avagy ekkor léphetsz be a szikla körüli lezárt kertbe: 10:30-18:00). Mi heves sofőrünket megkértük, rakjon ki a szikla közelében az út szélén.

Katskhi szikla/ Katskhi pillar

Egy 40 méter magas meredek sziklatorony távol a civilizációtól. Már messziről, a kijelölt zarándokúton ballagva lenyűgözött ez a világtól távoli hely. A források szerint a helyet a 15. századig styliták, avagy oszlopos szerzetesek vették birtokba, akiknek különös szokása volt, hogy egy oszlop tetején élték aszkéta életüket.

A szikla csúcsára most egy fémlétra vezet, mely a nagyközönség előtt le van zárva, nehogy megzavarják a Katskhi szikla egyetlen lakóját, Maxime Qavtaradze-t. Hogy miért költözik valaki egy szikla tetejére teljesen elszigetelve magát mindentől? Maxime szerint, hogy közelebb kerüljön Istenhez. 1993-ban költözött fel az akkor még romos oromra, miután letöltötte börtönbüntetését. Elmondása szerint korábban sok mindennel foglalkozott, ami nem fér bele az erkölcsösség fogalmába: ivott, drogokkal üzletelt. ,,Beköltözésekor” csak romokat talált, sokáig egy hűtőszekrényben aludt, hogy megóvja magát az időjárás viszontagságaitól. Majd újjáépült a romos kápolna és saját lakrésze is kialakult. Manapság heti egyszer-kétszer merészkedik le a földre, 20 percig tart a negyven méteres meredek út. Ételt és minden szükséges kelléket egy csiga segítségével juttatnak fel neki immáron 27 éve. Van, aki cserélne vele?

(Én nem találtam megbízható információt, de volt olyan félmondat is, mely szerint, már nem él fent Maxime. Valaki tudja esetleg?)

A szikla alján épülőben/félig készen találtunk egy kápolnát, egy kifosztott szuvenír bódét és egy sziesztázó kutyát. Ahogy a grúz kutyák többségének, neki is illedelmesen mosolyogva köszöntem (Szia, Kutya!), majd ennek hatására úgy nézett rám farokcsóválva, mint aki elképzelte közös idilli életünket. Hogy ezt bebizonyítsa, egészen a főútig követett minket. Dávid persze megint megkorholt, hogy újra hiú ábrándokat keltettem egy állatban.

Katskhitól Chiaturáig

A beszámolókban azt olvastuk, ha végeztünk a Katskhi sziklánál, csak álljunk ki az út szélére, ahol bizonyára jönni fog egy arra járó marshrutka, mely biztos elvisz Chiaturába. Nem kell aggódni, hiszen ilyen egy optimista utazó. Na, a marshrutka nem igazán jött. Egy bácsi mentett meg minket, aki egy kisbusszal parkolt le mellettünk. Katskhi falu turista információjáig szállított el, ahol elmagyarázták: nézzétek csak, ott a buszmegálló, minden fél órában berobog egy marshrutka, ami Chiaturába juttat. Így leültünk egy padra és vártunk, meg vártunk még egy kicsit. Velünk szemben két tehén legelészett, mögöttünk pedig tíz éves forma kisgyerekek kiabálták nekünk, hogy ,,Hello, what’s your name, I love you.”

Chiatura

Lassan, de biztosan értünk Chiaturába, ahol alig maradt háromnegyed óránk körbenézni a városban. Kicsit pofára estünk, hogy tervezett úti célunkat nem tudjuk rendesen kiélvezni.

Chiatura egy bányaváros volt a Szovjetunióban, a környező hegyekben mangánt és vasércet bányásztak. Bár 30 éve megszűnt a Szovjetunió, ám aki ide belép, nem nagyon érzékeli ezt a történelmi mérföldkövet. A kockapanelek ablakaiban kifeszített kötélen szárad a kimosott ruha, betonszökőkutak díszítik a tereket és az egész várost behálózzák a rozoga, rozsdásodó felvonók. Mivel Chiatura a Kvirila folyó völgyében fekszik, a bányászoknak hosszú fáradtságos időbe telt volna eljutni a hegyoldali bányákba, tehát egy olyan csillerendszert hoztak létre, amivel könnyedén – és legfőképpen ingyen – elérhetők ezek a magaslatok.

Ez csodával határos módon még ma is működik, bárki bátran – és utóbbin van a hangsúly – kipróbálhatja a völgy feletti utat.